2. fejezet - Fogadás

Sziasztok! :)

Nos, ha azt írom, hogy este, akkor nálam a késő estére kell gondolni, amit tényleg sajnálok. :/ A ma esti program miatt sajnos csak most tudtam befejezni. És ha az előző rövid volt, akkor ez még annál is rosszabb. Fél oldallal rövidebb, mint az első fejezet, de remélem, hogy össze fog gyűlni hat komment, amikor ugyanis hosszú fejezettel készülök majd Nektek. :)

Kellemes olvasást!

Csók <3

Reggel egy csipogó hangra riadtam fel. A mellettem fekvő férfi szintén. Álmos tekintettel nézett a telefonjára, majd végre kinyomta az ébresztőt.
- Reggel hat, aludj még nyugodtan. – mondta halkan, megsimítva a hajam, miközben ő kimászott az ágyból.
- Hova mész? – mormoltam a párnába, és felkönyökölve próbáltam felülni.
- Tudtommal apukád nemsokára megy dolgozni, a kocsim pedig a felhajtón áll. Nem hiszem, hogy örülne ennek. – felhúzta a cipőjét, előkereste a zsebéből a kulcsot, és ismét felém lépett.
- Igen, de nem is történt semmi. – ráztam meg a fejem, mire megcsókolt.
- Ne nekem magyarázd. – mosolyodott el, és már ki is ment az erkélyajtón, majd lemászott. Anyáék még nincsenek szerintem fent, használhatná az ajtót is. 

 

/Chris/

Ez a hazasunnyogás nem igazán az én stílusom, szóval mihamarabb fel kell majd függeszteni, ha nem szeretnék leesni az erkélyről, ami lássuk be, elég fájdalmas lenne, és még le is buknánk. Miután hazamentem, úgy döntöttem, hogy lepihenek még pár percre, mert tényleg elég fáradt voltam.
Abból a pár percből pontosan két és fél óra lett, így kilenckor kipihenten, de még kicsit fáradtan keltem fel. Tusolás és reggeli után még bementem az irodába, ahol apa dolgozott, mert behívatott magához. Nem tudtam, hogy mégis miért akarja, hogy bent legyek. Tulajdonképpen az utazást sem értettem, hogy miért volt rá szükség.

Pontban 10 órakor már be is értem az épületbe. Odamentem a recepciós hölgyhöz, aki már ismert engem, így mosolyogva tudatta velem, hogy apát az irodában találom, bár ezt valahogy sejtettem.
Benyitottam az ajtón, ahol apám éppen telefonált. 

- Persze, most fogom mondani neki. – itt hátrafordult, odament az asztala előtti székhez, és megveregette a támláját. – Én is remélem. Szia. – letette a telefont, és felém fordult. – Susan volt, délután itthon is lesz. – mutatott a telefonjára, majd letette, és helyet foglalt a székében, én is így tettem a sajátomban.
- Szóval, miért is kellett idejönnöm? – tértem rögtön a lényegre.
- Nos, igen. Tudod, mondtam neked, hogy az utazás lényegét is meg fogod érteni. Erről akartam veled beszélni. Azt hiszem, ez az egész pozícióátvétel-dolog hamarabb esne meg, mint gondoltuk. – dőlt hátra, és tekintetével azt fürkészte, hogy mit reagálok erre. Természetesen nem értettem, miért mondja ezt.
- Ez mit jelentsen?
- Délután mindent el fogok neked mondani, amikor Susan is jelen lesz, de addig is alá kellene írnod ezt a pár papírt… – tolt elém néhány lapot.
- Mik ezek? – emeltem fel egyet, és próbáltam a cím nélküli lapon keresni valami nyomra vezető szöveget, amiből megtudhatok valamit.
- Ez csak egy kis adminisztráció, semmi egyéb. Csak aláírod, miszerint jelen voltál, és minden rendben van. – támaszkodott az asztalra.
- Nem, semmi sincs rendben. Most azonnal mondd el, hogy mégis mi ez az egész! – csaptam le a papírokat a tollal együtt az asztalra. 

/Kate/

A reggeli futás után, ami nekem mára már rendszeressé vált, Emily rávett egy kis városnéző körútra. Ez nála leginkább a vásárlást jelentette, de furcsálltam, hogy nem álltunk meg egy olyan bolt előtt sem, ahol csak ruhákat lehetett volna kapni. Hiába kérdezgettem a tervéről, mindig csak annyit válaszolt, hogy szét akar nézni. Nem mintha eddig nem láttuk volna már vagy ezerszer a várost, főleg ugyanazokat a helyeket, amiken most mi végig mentünk. Szombat volt, így reménykedtem abban, hogy elmegyünk a park mellett, így be tudunk majd nézni a bazárba is. Szombatonként mindig van, akárcsak egy piac. Hasonlított rá, de itt leginkább édességeket, ékszereket, ajándéktárgyakat és gyerekeknek játékokat lehetett kapni. Még nagyon pici koromban is szerettem a sok csilingelő, színes holmik között mászkálni, és ez a tulajdonság, mármint a „nézelődés közben mászkálás” meg is maradt nálam.
Volt egy olyan stand, ahol csak brossokat lehetett kapni. Nem bírtam ki, hogy ne álljak meg a gyönyörűen csillogó ékszerek mellett, így megfogva Emily karját lassítottunk le, és mentünk közelebb. Az ottani eladó egy öreg néni volt, aki, amint meglátott minket, kedvesen mosolyogva invitált minket beljebb. Bementünk teljesen a sátor alá, ahol még több brosst szolgáltattak elénk. 

- Szeretnétek választani vagy ajánlhatok valamit? – ült vissza a székébe. Nem igazán szeretem, ha mások mondják meg nekem, mit válasszak vagy csináljak, de most mégis másképpen döntöttem.
- Tudna ajánlani valamit ehhez a blúzhoz? – mutattam a rajtam lévő fehér, gallérjánál fekete csipkés blúzra. A néni felvette a szemüvegét, és közelebb hajolva kezdte tanulmányozni a ruhámat, majd a brossokhoz fordult. Kiválasztott egy kék-ezüst színű, virág alakú brosst, ami pont illett a blúzomhoz és a sötétkék, csőszárú farmeremhez.
Ez idő alatt Emily is választott magának egy madarat ábrázoló brosst. Fizetés után tovább mentünk, és a további standoknál meg-megállva nézelődtünk. Nővéremtől kaptam ajándékba egy szivecskés karkötőt, aminek az okát nem igazán fejtette ki. Mindegy, attól függetlenül még örültem neki, nagyon is.
A vásár végén pedig, ami elmaradhatatlan, a törökméz. Nincs olyan bazár, ahonnan hiányozna ez a finomság. Természetesen mi is vettünk egy-egy táblával, és leütünk a járda melletti padhoz, hogy együnk belőle.
- Hmm, ez nagyon finom. – mondtam két falat között. Ropogós volt és édes, pont, amilyennek lennie kell, így imádtam én anno kiskoromban is.
- Az. Emlékszem, hogy mama mindig ilyesmiket tudott csinálni, általában ezért jártam át hozzá minden hétvégén. Az is megvan, amikor 13 évesen annyit ettél, hogy hányingered lett tőle. – amint kimondta, előtörtek az emlékek és a nevetőgörcs.
- Igen, de azt hiszem, hánytam is még aznap este. És ezen közben még nevettem is, szóval… - elhúztam a szám a nem éppen kellemes emlékre.
- Én pedig odakint fetrengtem a földön a fürdő előtt, mert olyan furcsa hangokat adtál ki, hogy nem bírtam ki röhögés nélkül.  – a járdán páran megbámultak minket, amiért hajolgatva röhögünk a padon, kezünkben egy-egy darab törökmézzel. – De nem baj, szerintem megérte. – csitultunk el, és most már csak kuncogva folytattuk a beszélgetést. Milyen vicces ez a törökméz…

/Chris/

Lehet, hogy egyszer még idegbeteg leszek, de sajnos nem tudom másképpen felfogni azt, hogy apám nem akarja elmondani a problémáját. Miért mondta volna, hogy hamarosan át kell majd vennem a pozícióját a cégnél? Mit akart ezzel? Ha viccnek szánta, egyáltalán nem volt vicces. Mégis mi történhetett vele, amiért meghozta ezt a döntést? Elvégre szerette a munkáját, nagyon is, és több mint 7 éve a cég feje, nem tudom, most mi üthetett belé.
És még itt van ez a különös találkozó, amit egy ismeretlen ember szabott meg nekem. Kettőkor a kávézóban. Oké, de melyikben? Ezeregy van itt Jacksonville-ben, ne akarja, hogy pontban kettőkor mindenhol ott legyek. Mindegy, majd bemegyek valamelyikbe, mondjuk abba, amelyik a plázában van. Az a leghíresebb mindegyik közül, sokan járnak oda, majd ott megvárom, hátha ugyanarra gondoltunk.
Amint beértem a kiszemelt kávézóba, leültem a bárpulthoz, és rákönyökölve kezdtem végigmérni az embereket, hátha valamelyikük az érkezésemre felpattan, így megtudhatom, hogy ő keresett-e vagy sem.
- Hozhatok valamit? – jött oda hozzám Emily.
- Em, te mit keresel itt? – eléggé meglepődött a kérdésemen.
- Hát, tudod Chris, pénzt. Ugyanis itt dolgozom, bár azt hittem, hogy tudod. – biccentette oldalra a fejét, majd elkezdte törölgeti a pultot. – És te mi járatban vagy errefelé? Csak úgy, beugrottál egy kávéra?
- Nem, igazából találkozóm lenne… valakivel. – amint kimondtam, abbahagyta a törölgetést, és a pultra könyökölve hajolt közelebb.
- Titokban randizgatunk? Igen? – összeszűkítette a szemeit, már majdnem félni kezdtem a tekintetétől, de megrázva a fejem cáfoltam meg az előbbi állítását.
- Dehogyis. Mondjuk, azt beismerem, hogy fogalmam sincs a találka szervezőjének neméről, de majd kiderül. – elvettem az itallapot és tanulmányozni kezdtem. – Kérhetnék egy pohár vizet? – néztem fel végül.
- Persze. Mi az, leszokó félben vagy a kávéról? – kérdezte, miközben kitöltötte a pohárba a frissítő italt.
- Igen, sajnos nincs kedvem napokat fejfájással tölteni, ha nem iszok kávét. Kicsit nehéz lesz. – húztam el a szám. – De egyszer már sikerült. – néztem fel büszkén, visszagondolva arra az egy hónapra.
- Gratulálok. – bólintott elismerően. Letette elém a poharat, majd ledermedve állt előttem, miközben összevont szemöldökkel mögém nézett. – Az nem lehet… - lehelte.

- Mi van, Em? – kérdeztem, és megfordulva én is ledermedtem, de csak egy pillanatig. – Miért nem kopsz már le? – vetettem oda neki, mire mosolyogva leült a mellettem lévő bárszékbe.
- Én is örülök a találkozásnak. Egy kávét, légy szíves! – emelte fel a kezét, majd előkereste a pénztárcáját. Em közben fintorogva fordult a kávéfőzőhöz, hogy töltsön neki. Amíg nem érkezett meg az ital, nem is beszéltünk egymással.
- Tessék. – tette le morogva Em a kávét, majd elvette a pultra tett pénzt, és felé fordult. – Scott, elmondanád, miért vagy itt?
- Egy kávéért… jöttem. – mutatott a bögrére.
- Nem, nem a kávézóban, hanem Floridában.
- Nyaralni jöttem. – kortyolt bele a nedűbe, miközben Emily felvont szemöldökkel meredt rá.
- A nyár végén jössz nyaralni, pont Jacksonville-be? Ugyan már. – legyintett – Tudom, hogy nem emiatt vagy itt. – Scott már meg akart szólalni, de Em elhallgattatta. – Csak hagyd békén Kate-et. – ezzel a mondattal el is ment tőlünk.
- Szóval… - fordult felém – örülök, hogy ugyanarra a kávézóra gondoltunk. Igazából én még csak ezt a helyet ismerem, de tekintetbe véve az időt, amennyit itt fogok tölteni, lesz alkalmam bőven a város feltérképezésére. De beszéljünk az ittléted okáról. – kezdte, és ismét belekortyolt az italba. – Egy fogadásról lenne szó.
- Fogadás? – döbbenten néztem rá. Egy fogadás miatt hívott ide?
- Igen, de nem akármilyen fogadás. Ez félig egy verseny lenne. Először is szögezzük le: benne lennél vagy sem?
- Mi a tét? – kérdeztem, ami a legjobban érdekelt.
- Kate…

Bross: